Nagylevegő. És akkor le a mélybe.

Innen lentről a Balaton olyan kékeszöld. Kék, mint az ég, zöld, mint a fű. Ez így kicsit közhelyes, még akkor is, ha éppen vízbe fojtom magam. Kék, mint egy nagy IKEA szatyor. Zöld, mint a kedvenc pulcsim. (Már tegyem hozzá, hogy egykori, vagy azt majd csak mások használhatják?). Inkább levendulaszín, mint a Kőröshegy idén júniusban, micsoda tömeg volt, még most is érzem, ahogy a karomhoz ragad egy idegen karja a pénztári lökdösődésnél. Vagy inkább akva, menta, türkiz. Halványkék, halkék, nádaszöld, ladikszürke. És kezd egy kicsit fekete lenni, szédülök.

Húz lefelé húsz év házasság, a három gyerek, érzem magamon a háromszor kilenc hónapnyi nagy pocakot. Húz le a rajtam ragadt tizenöt kiló, a próbafülke magánya, hogy először csak negyvenes, aztán negyvenkettes a fürdőruha, aztán inkább nem is járok már uszodába. Csobban a vízben a kislánykorom, olyan ez a gyerek, mint egy hal, lila a szád, gyere már ki a vízből. Nézem a szétázott ujjaimat és érzem, hogy átmos a víz.

Már éppen beleélem magam, hogy én itt most meghalok, amikor olyan történik, ami rosszabb a halálnál. 

Hozzám ér egy hal.

Elrúgom magam fölfelé, beütöm a fejem egy vízibiciklibe, basszus.

Nézzétek, mama orrán jön ki a balatonvíz. 

kép innen: https://hu.pinterest.com/hellobubu/pins/

Amikor megérkezett a balatoni szállásra, első dolga volt végignézni a sarkokon: melyik éles, melyikbe lehet fejet beütni, orra bukni, fogócska közben hasra esni. Pedig a gyerekek már vagy tíz éve nem nyaraltak velük, amikor pedig lejöttek hétvégén látogatóba, nem kellett azon aggódni, hogy a harmincas éveik elején járó, felnőtt férfiak beverik a buksijukat valamelyik kiálló bútorelembe. Csak hát, aki négy fiút fölnevelt, nehezen teszi le az anyaságot.

Ott voltak rögtön a gyermekdalok. Olyan mélyen ivódtak az emlékeibe, hogy két évtized távlatából sem tudott szabadulni tőlük. Az eső mindig essesőess maradt, a naptárra nézve rímelt neki a szerelem csütörtök és a dobszerda, a virágomhoz pedig halkan mindig hozzátette, hogy virágom-virágom. A férjével átlósan ültek az asztalnál, maguk mellett képezve két-két szabad helyet, hogy ha esetleg valamelyik felnőtt gyerekük hazatérne, kézre essen felvágni a húst vagy katonákat készíteni kenyérből. (Esetleg rákoppintani a fejére, ha játszik az étellel.) Nem jöttek a fiúk, de ez az átló megmaradt, biztos, ami biztos. Az esti film alatt félbe hajtogatta a szalvétákat, ne legyen vele annyi gond majd a terítésnél. Ha a fiúkkal együtt mentek valahova, mindig büszkeség öntötte el, ha hangosan köszöntek a liftben vagy kezitcsókolomoztak a zöldségesnél. (Ügyes vagy, suttogta maga elé és a szakállas kétméteresre kacsintott maga mellett.) A kisboltban magának vett túrórudit, amiért olyan szépen viselkedett.

A sétaútvonalát gondosan választotta meg. Nem ment a játszóterek közelébe, mert szinte hívta az a sok kigombolódott kabát, leejtett kesztyű, félrecsúszott sapka, hogy igazítson rajtuk. Meg-megállt az útjavításoknál, csak úgy tesztelésképpen, emlékszik-e még: munkagép, betonkeverő, markoló, kétállásos daru. Nyáron a strandra csak öt után érkezett, amikor a gyerekesek már indultak haza. Nem tudott ugyanis nyugodtan olvasni, folyamatosan a vizet nézte, hogy mindenki megvan-e és ha azt a szót hallotta, mama, érezte, ahogy a keze rátámaszkodik a nyugágy karfájára, a talpa a biztos starthoz szükséges pozíciót keresi, hátha indulni kell. Mert mi van, ha homokot evett, Balatonba esett, tüske ment a, szálka ment a, megcsúszott a, beverte a, szomjas, éhes, nagyon kell már… de hát van annak a gyereknek saját anyja, te csak maradjál.

Fél szemmel, de csak fél szemmel, visszanézett az újságra.

 Kép innen: https://hu.pinterest.com/pin/126241595774986727/

Új felületre költöztettem a HelloBubut, sziasztok!

Néhány hónapra kicsit eltűntem, de nem töltöttem tétlenül a tavaszt: megszületett a kisfiam és elkezdtem írni a regényemet is! (Itt hosszabb vajúdásra lehet számítani.) Szép lassan újraindul a HelloBubu, ami a terveim szerint egy kicsit személyesebb, közvetlenebb, saját tartalomban gazdagabb lesz és igyekszem megmutatni nektek még több olyan dolgot, amit a hétköznapok otthonosságáról szól.

Az újrakezdés talán még a kezdésnél is nehezebb,  a mosoly viszont a régi - ha van kedvetek, tartsatok velem!

xxx

Anna